~****~
„Mikor az ember átlépi egy másik ország
határát, legelőször is nem az lepi meg, ami más, mint otthon, hanem ami
ugyanaz. Talán azért, mert az utazás nagyon is felkelti az emberben a gyermeki
képzeletet, a naiv csoda-várást és csupa rendkívülire, sose látottra, csupa
"más"-ra készíti fel.”- írtam bele a naplómba, majd a puha ruháim
közé raktam.
-Bepakoltam. – ordibáltam le anyunak. A
szépen megpakolt 3 bőröndömet apu segítségével vittem le az emeletről. Már
mindenki lent volt és segítettek a taxiba rakni. Igen már rögtön indultunk is,
senkitől nem tudtam elköszönni Macy-t a legjobb barátnőmet a bejelentés után
hívtam fel, őt is ugyanúgy lesokkolta, mint engem. Hónapok egymás nélkül, azért
megbeszéltük, hogy hívogatjuk egymást, meg ott a facebook, msn, skype.
Gondolat menetemet a kistesóm szakította
meg.
- Bella, Bella hova megyünk?? – kérdezte tőlem a kis
cuki hangján.
-nem tudom kincsem. – a mondatom
befejeztével tekintetem az ablakra meredt, a repülőtérre kanyarodván megláttam
egy hatalmas épületet, tele különböző hozzá rakott egységekkel, magyarán a váró
termekkel. Emberek tömkelegei vitték a mázsás bőröndjüket A pontból a B pontba.
Nem tudom én, hogy fogom a 3 bőröndömet a géphez cipelni, de majd kiderül. Ki
másztam a taxiból és a sofőr már épp a kezembe akarta adni a bőröndöket mikor a
poggyászszállító megérkezett, a cuccainkat egy szalagra téve röntgenfelvétellel
ellenőrizték, hogy semmi illegálist nem viszünk-e ki az országból. A különböző
ékszereket és elektronikai cuccokat egy pultra kellett rakni, majd következett
a motozás. Sikeresen is átjutottunk az ellenőrző ponton. A jegyeinket egy
kedves nő vette kezelésbe, már csak egy üvegajtó akadályozta meg, hogy végre
újra érezzem a repülés ízét.
~****~
-Kérem kapcsolják be öveiket, a gép
felszáll! – mondta be a stewardess.
És az álomutazás kezdetét vette, a gép
felvette álláspontját és a felhők fölött jártunk. Az ablak mellett ültem és
csak bambán bámultam, ahogy az égiek intézik a dolgukat. A nap épp lemenőben
volt, így a kilátásnak is megvolt a mondja. A kissé rózsaszínes, narancssárgás
felhő velem együtt szelte az eget. Talán már oly álmos lehettem, de utolsó
emlékként még mindig felröppen, hogy az egyik felhő egy szívet ábrázol. Nem
tudom mi jelentőség lehet ennek, talán Párizsba megyünk a szerelem városába, de
végül a szemhéjaim nem bírták a rájuk eső nehezéket és lassan elröppentem az
álomvilágba.
-Kicsim, kérsz valamit enni. –
simogatást észleltem karomon, valószínűleg anyu aggódó tekintetével fogom
szembe találni magamat. Ez be is következett, jó pár órát aludhattam, mivel
mikor már épp kérdezni akartam apu, hogy mikor szállunk le, a stewardess
ismételtem megszólalt.
Anyu kérdését annyiban hagytam, de úgy
látszik ő is, mert nem kérdezett rá újból. A gép szép lassan leereszkedett,
majd már csak gurultunk végig a kijelölt helyen, s végül megállt. Pont, mint a
szívem, mikor fölszálltunk vert, mint a háborgó tenger, viszont leszállás
közben már nyugovóra tért. Amikor a gép leállt vele együtt a szívem is,
megláttam hol vagyunk. Az egyik szemem sírt, míg a másik nevetett. Ez az a hely
ahova már évekkel ezelőtt el akartam jutni, élni, szórakozni. Mindent, amit lehetett.
Anyuék szeme úgy ragyogott, mit az éjszakai fénynél a csillagok. Az ezer wattos
mosolyukat is beleértve. Rögtön nyakukba
ugrottam és ezreivel hálálkodtam nekik.
-Jó jeggelt! – mondta a húgom még
álmosan, szemei alatt kisebb karikák észleltették, hogy nem nagyon akart, még
felkelni.
-Hol vagyunk? – Kérdezett újból. Apuék
csak rám néztek és én kisebb sokkban végül kimondtam.
-Olaszországban. – vittem fel a hangsúlyt
a végén, mint mikor egy kisgyermek cukorkát kap.
